48. rész

Felmentem a suli lépcsőjén és az osztàlyterem felé vettem az írányt. Ha normális akarok lenni, akkor normális emberekkel kellene barátkoznom. Amikor ideköltöztem volt 2 lány, akit még mama mutatott be, azthiszem Lissa és Mia volt a nevük. Talán velük kellene barátkoznom akkor nem lenne baj és ebben a pillanatban megint eszembe jutott az az este, amikor mama meghalt. Ma csak egyszer jutott eszembe, gondolom ez a normális.
- Elizabeth, várj - szólt utánam valaki.
Megfordultam és Benjaminnal találtam szembe magam.
- Szia - köszöntem közönyösen.
- Tudnánk valamikor beszélni? - kérdezte Beni.
- Most is azt teszük - válaszoltam.
- Liz, ne bunkózz. Tudom, hogy haragszol és igazad van, de szükséged van ránk - mondta Benjamin.
- Nekem van szükségem rátok? - húztam fel a szemöldököm.
- Igen, sok mindent taníthatunk neked. Mi barátaid lennénk, amíg meg nem öleted magad vagy amíg vége nem lesz ennek az egésznek - mondta higgadtan.
- Igaz barátok - vágtam a képébe, majd megfordultam és otthagytam.
Ezek még mindig nem normálisak - gondoltam magamban.
Az osztályteremből kiáramló zajokat már a folyósó elején hallani lehetett. Mikor kinyitottam az ajtót, olyan volt, mintha az atombomba ide csapódott volna be. A fiúk székeket pakoltak egymás tetejére és azon ült egy barna hajú srác, síppal a szájában. A padok mindkét oldalon kaput formáltak. A többivel meg eltorlaszolták a bejáratot.
- Liz, át kell másznod - kiabálta Lissa.
Értetlen arccal néztem.
Soha nem másztam még át ennyire ingatag helyen.
- Liz, gyere segítek - mondta Dávid.
- Öö, köszi - mondtam mosolyogva.
Odanyújtotta a kezét és én megfogtam. Sokat nem kellett másznom, inkább egyszerűen csak àtemelt.
- Dév, gyere már - kiabálták neki a fiúk.
- Megyek - szólt vissza ès visszaindult a focizókhoz, én pedig Lissájék felé vettem az írányt.
- Sziasztok - köszöntem mosolyogva.
- halihó - mondta Mia jókedvűen.
Lissa pedig csak állt csendesen, mint akit valami vagy valaki megbabonázott.
- Gyökerek - kiálltott fel az ajtóból egy hang.
Mindenki felé fordult és az ajtóban Alexa volt meg a két hű követője.
- Jé, itt a királynő. Azthiszem ennyi volt a móka mára - mondta unottan Lis.
- Nem hiszem, hogy bárki is abbahagyná a focit miatta - vágta rá Mia.
- Vegyétek el a székeket - ordította Alexa.
- Hűtsd le magad - mondta Dávid.
Alexa megfordult és dühvel az arcán elment. A fiúk folytatták a játékot, én pedig nem tudtam mi történt. Lis látta az értetlenkedést az arcomon, ezért elmagyarázta, hogy a fiúknak mind vagy van kiszemeltje vagy járnak valakivel és Lexa nem tud parancsolni nekik.
- Ez hihetetlen - csodálkoztam.
- Igen az, főleg, hogy Benit se kapta még meg - mosolyodott el Mia.
- Lexa szerelmes Benibe? - kérdeztem.
- Igen, de Benjamin senkivel nem randizik - mondta Lissa.
- Skacok, padokat a helyére és labdát a szekrénybe. Most - adta ki az utasítást az ajtóból Benjamin, mellette Alexa mosolygott csípőre tett kézzel.
Na már csak ő hiányzott ide - gondoltam magamban.
A fiúk letették a labdát, a bíró lemászott a szék trónjáról és elkezdték a padokat a helyükre rakni.
- Mondtam, hogy ennyi volt - mondta szomorúan Lissa.
- Miért hallgatnak Benire? - kérdeztem.
- Nem tudom. Valahogy mindig hallgattunk rá, talán mert mindenkire tud parancsolni, eléri, amit akar - gondolkodott el Mia.
- Na mindjárt kiderül - mondtam. A táskám odaadta Lissáéknak és a labda felé vettem az írányt.
- Hé, megkapom a labdát? - kérdeztem.
A fiúk szó nélkül odaadták, én pedig folyamatosan a fal felé rúgtam.
- Elizabeth, azt mondtam nincs focizás - mondta Beni.
- Nem hiszem, hogy bárkinek is parancsolhatsz az osztályomba - vágtam rá csípőből.
Beni felém indult, az arcán az idegesség összes jele megtalálható volt.
- Kérem a labdát - probálta nyugodt hangon mondani.
- Bocs nem, most játszok - válaszoltam gúnyosan.
A teremben síri csend volt. A többiek levegőt se mertek venni.
- Na ide figyelj, attól, mert sztárnak képzeled magad, mert mindenki veled foglalkozik a mamád miatt még nem jogosít fel téged, hogy szembeszegülj velem - mondta Benjamin.
- Tüskó - mondtam, majd a gyomorszájához vágtam a labdát és kirohantam a teremből.

47. rész!

Félve léptem át a konyha küszöbét és néztem a bejárati ajtó felé. A kopogás egyre zaklatottabbnak tűnt, majd abbamaradt és megszólalt a telefon. Halálra rémültem, ez most olyan akár egy horror film. A kétségbeesett lány teljesen egyedül van otthon. Szakad az eső ès valaki dörömböl az ajtón. Miután senki nem nyit ajtót, felhívják a lakásban lévő telefon számát. Ha a lány felveszi kiderül, hogy bent van és vége. Liz halálra rémült. A telefon csengés és a dörömbölés abbamaradt. Azthitte megnyugodhat és minden rendben lesz. Egy másodpercig el is hitte, hogy nincs semmi baj, de a következő percben valaki betörte az ajtót. Liz pedig felsikoltott.
- Kicsim, nyugodj meg. Csak én vagyok - mondta az édesapja.
- Sssshhh, ne sírj. Itt vagyunk, minden rendben van - mondta Rachel.
Szipogtam és kezdtem megnyugodni. A rejtélyes, félelmetes kopogó apa volt és Rachel. Idejöttek miattam az éjszaka közepén és azzal "hálálom" meg, hogy nem engedem be őket és sikítozok. Kicsit szégyelltem magam érte.
- Ké-é-értek valamit - kérdeztem még mindig remegő hanggal.
- Nem, de neked most pihenned kell. Elég kemény éjszakád volt. Csinálok neked rózsafürdőt - mondta Rachel.
- Köszönöm - mondtam.
Apa aggódva nézett rajtam végig, de szó nélkül elengedett Rachellel fürdővízet csinálni. Rachel nem volt az anyukám, csak apa új barátnője, de egyre jobban szerettem. Megnyitotta a meleg és a hideg vízet és teli engedte a kádat, utána átkísért a szobámba a pizsamámért. Egy percre se hagyott egyedül, csak amikor fürdeni mentem. Beszálltam a kádba és probáltam ellazulni, csak becsuktam a szemem és pihentem. Semmire nem akartam gondolni. Picit megnyugtatóbb volt, hogy nem vagyok egyedül, hogy vigyázznak rám.  
Kiszálltam a kádból, felvettem a pizsim és gyorsan fogat mostam. Kinyitottam az ajtót és Rachel az ajtó előtt állt.
- Szeretnél enni valamit vagy kérsz egy pohár tejet? - kérdezte.
- Nem, de azért köszönöm.
Bementünk a szobába és majdnem azonnal elaludtam, de a nyugtató pihenés nem tartott sokáig. Sikitva kelltem fel rémálmomból.
- Kicsim, mi a baj? - rohant be apa.
- Mama - sírtam el magam.
- Nyugodj meg. Mi itt vagyunk neked. Nem lesz baj - probált vígasztalni.
Visszafeküdtem ès apa simogatta a fejem. Nem tudom mikor aludtam el, de mikor felkelltem már reggel volt. Olyan volt mintha csak az egészet, ami történt álmodtam volna, de mikor lementem a konyhába és ott találtam Rachelt rájöttem, hogy nem.
- Sziasztok - köszönt apa és megpuszilta a homlokom.
Rachel elènk tette a tükörtojást és a fűszereket hozzá.
- Kicsim, ha nem szeretnél ma suliba menni, akkor leigazoljuk a mai napodat - mondta apa.
- Nem szeretnék hiányozni a suliból - mondtam bizonytalanul.
- Rendben, akkor elviszlek suliba.
Felmentem a szobába és felöltöztem. Egyik farmerem mellett döntöttem és a piros polóm mellett, farmerkabáttal. A táskámba gyorsan összeszedtem, amit vinnem kell és leszalladtam. Apa kint várt rám, majd beültem a kocsiba és integettem Rachelnek. Az út alatt csendben voltunk, mikor a sulinál megálltunk észrevettem Lexáékat.
- Még hazavihetlek - mondta apa.
- Nem, bemegyek. - mondtam.
Odafordultam hozzá és megöleltem.
- Szia, Szeretlek - mondtam kiszállva a kocsiból.
- Szeretlek - bucsúzott el.
Megvártam míg apa elhajt a kocsival ès megfordultam. Na essünk túl rajta - gondoltam magamba. Egyenesen az épületbe mentem senkivel nem beszéltem és nem figyeltem Lexáékra. Csak egy átlagos tini akartam lenni, egy átlagos élettel.

46. rész :)

A szememet továbbra is könnyek borították, és nem bírtam egy percre sem szabadulni a maró fájdalomtól.
- Fogd be - sziszegte Beni.
- Hahahaha - nevetett fel Gandar.
- Nem tudsz te semmit. Megöltél egy ártatlan embert..te csak egy érzéketlen féreg vagy - kiabáltam zokogva.
- Vigyétek innen. Most - parancsolta a többieknek.
- Elkell tűnnünk - mondta egy hang, de nem bírtam most koncentrálni semmire.
Valaki megfogta a kezem és magával rántott. A lábaim nem akartak, de követték az írányt, amerre húztak.
- Szerintetek rendbe jön? - kérdezte a többieket Kristin.
- Soha nem fog rendbejönni - mondta a zord igazságot Beni.
- Ő nem te vagy - mondta pimaszul Lexi.
- Épp ezért és jó lenne, ha visszavennél az arcodból - mondta Lake.
Nem tudom mennyi ideje gyalogoltunk, de hirtelen Alexáék házát pillantottam meg. Mikor bementünk már minden jelenlévő tudta mi történt.
- Liz szeretnél felmenni megfürdeni? Lexa készít ki neked pizsit - mondta az édesanyja.
- Haza szeretnék menni - mondtam érzéketlenül. A levegő megfagyott a szobában.
- Biztos? - probálkozott Lexa.
- Igen - és kiléptem az ajtón. Az éjszaka közepén nem kellemes egyedül sétálni, de nem bírtam ott maradni. Miattuk halt meg a nagymamám - gondoltam magamba -és ezt lehetetlen nekik megbocsátani. Visszaakarom kapni - sírtam fel hangosan. Miért kell mindig, azt elveszíteni akit szeretünk, aki csak jót tett a világgal, aki soha nem csinált olyat, amiért meg kellene halni.
Az utca kihalt volt, hallani lehetett halk sírásomat. A lámpák fényei miatt néha megcsillant egy-egy könnycseppem. Most úgy éreztem magam, mint a mesében a Gyufaárúslány, aki szintén a nagymamáját akarta.
A kapunkhoz értem, picit átfagytam, de mikor bementem a lakásba, olyan volt, mintha mama is ott lenne, mintha ez az egész csak egy rossz álom lenne és mama itt van, mosolyog, sütit süt és csak rám vár. Beszaladtam a konyhába de üres volt, majd a hálószobák és a fürdő következett, de hiába is reménykedtem, ez nem egy álom, hanem a zord, rideg valóság.
- Meghalt. Tényleg meghalt - mondtam magamnak.
Könnybe lábadt a szemem, térdre estem és csak zokogtam. A telefon csörgésére lettem figyelmes.
Nem akartam felhívni, mert féltem ki lesz a vonal mögött.
Bátortalanul a kagylóért nyúltam.
- Halo - szóltam bele alig halhatóan.
- Lizi, kicsim ott vagy? - kérdezte apa idegesen.
- Itt vagyok - mondtam hangosabban, de a hangom még így is elcsuklott.
- Egyedül vagy ugye? A repülönk 3 óra múlva száll le, már elindultunk hozzád. Ne félj kincsem, nem lesz baj - mondta apa, aki nem tudom, hogy engem vagy magát akarja meggyőzni erről.
- Apa - mondtam.
- Igen Lizi? - kérdezte megtörten.
- Szeretlek - szipogtam.
- Én is szeretlek Elizabeth és ne haragudj, hogy oda vittelek. Lassan találkozunk - mondta és letette a telefont.
Fogtam a telefont és vártam, hogy még mondd valamit, de semmi. A telefon néma maradt. Pár órát kibírok ébren, de elővigyázatosság miatt az ablakokat és az ajtókat bezártam a redőnyt lehúztam és villany helyett csak egyetlen egy gyertyát gyújtottam meg. Nem mertem bekapcsolni a tv-t, ezért inkább elővettem egy könyvet. Nem rég befejeztem a vámpírakadémiát, most a vérvonalakat kezdtem el olvasni, valahogy a főszereplő lány ( Sydney ) helyébe tudom képzelni magam. Ő is csak ismerkedik a misztikus világgal és úgy, mint én a családja miatt került bele, de semmilyen képessége nincs mint nekem. Ő nem egy misztikus valami és a családjába sincs, én pedig egy őrző vagyok, aki még magam se tudom mit csinál, de valamit biztos. Amíg ezen gondlkodtam megéheztem. Elmentem a hütőhöz és a keresgélés alatt találtam csoki pudingot, de valaki kopogott. A tálat amibe volt földre ejtettem és megfagyott a vér az ereimben.

45. rész

Beni megfordult és elindult az erdőbe, a többiek pedig szó nélkül követték. Nem tudtam mit tegyek. Féltem és nem akartam bemenni, nem akartam hátráltatni őket. Én nem értek semmihez.
- Liz gyere már - szólt rám Alexa.
Elindultam befelé. Az egész erdőt az éj leple borította. A fákon baglyak huhogtak. A szellő süvített és megrezgette a fák ágait. Jellemző egy kis sötétség és mindent félelmetesebbnek látok -gondoltam. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne.
- Álljatok meg - suttogta Beni.
Félelmem egyre csak fokozódott, de senki nem látta a kétségbeesést a szemembe. Senki nem hallotta vagy érezte reszketésemet. Nem tudtak velem foglalkozni, hisz most nem én voltam a legfontosabb.
- Egyenkén megyünk. Fokozatosan maradjatok le egymástól, de csak annyira amennyire még érzékelitek az előttetek lévőt. Ahol én megállok halkan odajöttök és várjátok a további utasítást. Elizabeth, te velem jössz lemaradás nélkül. - mondta halk, kifejezéstelen hangon. - Mindenki értette?
- Igen. - mondták egyszerre.
Mielőtt elindultunk volna figyelmeztetett a legfontosabb dologra, hogy ne csapjunk zajt. Kiemelte, hogy minnél halkabbra vegyem a lépteimet. Mi indultunk el elsőnek. Nem maradt szorosan mellettem, hisz ő írányított, neki kellett elől mennie és figyelnie minden egyes neszre.
Hirtelen hangokat hallottam, de nem azt a fajta lágy, kedves vagy épp nyugtató hangokat, hanem a durva, félelmetes és ijesztő fajtát.
- Állj - suttogta Beni, majd odahúzott egy fa tövéhez.
Egy tisztás előtt voltunk.
A tisztáson pedig előttem volt Gandar. A tisztáson legalább 30 katona sorakozott és volt egy ketrec is. A ketrecbe pedig..
- Nagyi - szaladt ki a számon.
- Ne félj. Kiszabadítjuk - húzott magához Beni.
Probáltam visszatartani a könnyeim, de nehezen ment. Nagyi mindenhol vérzett és márcsak neki volt dőlve a fa ketres oldalának. Ősz haja helyenkén pirossá lett, kék blúza pedig elszakadt. Egyik percben mintha ősszetalálkozott volna a tekintetünk, mintha értem aggódott volna mikor meglátott nem pedig magáért.
- Azthittem végre elárulod ki lesz a 12.dragomir. mindenki tudja, hogy az időd lejárt..Neked pedig fel kellett mutatnod egy utodót, hogy fent maradjon a családod neve - gúnyolodott - de mint tudjuk neked olyanod nincs - folytatta.
Könnyek folytak végig az arcomon. Aggódtam a mamámért és nagyon féltem.
- Van utódom - mondta mama halkan.
- Mit mondtál? - húzta fel a szemöldökét Gandar - Az lehetetlen. A fiadnak és az unokáidnak nincs meg rá a képessègük - kiabálta.
- Három unokám van - dobta oda a szavakat mama.
- Megfogsz halni, ahogy a 12 utód is - vicsorgott Gandar.
- Mama - kiáltottam el magam.
De senki nem hallott meg. Gandar pedig mamához küldte két katonáját, felnyitották mama ketrecét és....megölték.
Lefagytam, nem érzékeltem a külvilágot. A fejembe jelenetek pörögtek folyamatosan. Az első pillanat mikor kisbaba vagyok és mama a kezébe vesz. Amikor a négy éves voltam és mamánál karácsonyoztunk. Anyáék nem vették meg azt a Barbiet amit akartam, de mama igen.
Már attól boldog volt, hogy mikor megláttam az ajándékom odaszaladtam hozzá, megöleltem és megköszöntem, majd végig ugráltam a lakást a Barbie babával. Emlékszem amikor közösen mentünk síelni és eltörtem a lábam. Mama volt az egyetlen, aki minden percben mellettem volt és ezzel felhagyott a saját kikapcsolódásával.
- Vigyétek innen! Most! - parancsolta Beni - Azonnal el kell tűnnünk innen.
- Benjamin tudom, hogy itt vagytok. Érezlek titeket, de most már azt is tudom, hogy az ifjonc is veletek van. Átszállt belé az erő, már őt is érzem - mondta Gandar.
- Megbosszulom mama halálát - csúszott ki a számon.
- Benjamin is ezt mondta és még mindig élek - mondta élesen.

44. rész

*Elizabeth szemszöge*
Amikor elindultunk már besötétedett. Az utcák hidegek, lélektelenek és ijesztőek voltak. Nem mertem elmondani senkinek, hogy mennyire nagyon félek. Nem tudhattam mi vár rám vagy, hogy mi lesz a mamámmal. Senki nem mondta ránk nézve, mennyire veszélyes lesz ez "feladat". Csak elindítottak 10 gyereket, hogy megmentsen egy idős nőt.
Egyiküket sem ismerem vagyis Alexát egy picit, de csak ennyi...Kirsten, Lake, Simone, Márkó, Lindy, Ramon, Félix és Beni számomra teljesen idegenek. Sokszor úgy érzem jobban aggódnak az miatt, hogy itt vagyok, minthogy szembe kell szállniuk valakivel. Benjamin barna hajú, barna szemű srác. Picit magasabb, mint én. Sokat nem beszélt velem, ezért kicsit félek tőle.Simone szőke hosszú hajú lány és kék szeme van, egy szem pattanása sincsen. Ez miatt kicsit irigylem. Lake fekete haj, barna szem és rossz fiús külső. Nem szól semmit, de ha igen az nem túl kedves. Márkó állítólag a saját neméhez vonzódik, de erről sokat nem tudok mondani. Ramon és Félix ikrek, de teljesen eltérő személyiségek.
*Benjamin Race szemszöge*
Gandar visszatért és mégegy időst vitt el. Azthittem megelégszik avval, hogy az én családomat kiírtotta. Soha nem fogom magam túltenni ezen, erre belerángatnak még egy tudatlant. Aki úgy fog járni, mint én. Gandar nem ejt túszokat. Fogalmam sincs, hogy gondolhatják, hogy mi megmenthetjük őket. Elküldtek minket fáradtan egy kislánnyal a nyakunkban, de ki ez a kislány.
- Hé Lake - kiabáltam - kérdezni akarok valamit
- mondd - jött a válasz Laketól.
- Ki a kiscsaj? - kérdeztem.
- Elizabeth Clar. A mamika unokája. Elvileg rá szállt a családi varázs. - ecsetelte Lake.
- Látja a farkast? - kérdeztem érdeklődve.
- Igen. - mondta egy kis szünet után Lake.
- Akkor a nagyia vagy meghalt vagy megsérült. - mondtam.
- Tudjuk.
- Akkor miért jöttünk el? - kiabáltam.
- Ne olyan hangosan. Liz miatt, hogy bízzon bennünk.
- Örök nyom maradhat benne. - mondtam szomorúan.
- Alexa mellette lesz. - mondta Lake.
- Nem. Én leszek mellette, de még nem tudom, hogy. - mondtam hirtelen.
* Elizabeth szemszöge *
Engem néznek. Vajon miért? Mit tettem?
- Mindjárt ott vagyunk - mondta Kirsten.
- Hála istennek. Már fáradt vagyok - mondta Félix.
- Harcolnod is kell, nem csak odaérni - mondta csípősen Kirsten.
- Ki tett meg téged főnöknek? - forgatta a szemét Félix.
- Nem csak a lányok szokták forgatni a szemüket? - kérdeztem hallkan.
Mindenki rám nézett, majd elkezdtek nevetni, Félixet leszámítva.
- Hé Félix beoltott az újonc - mondta nevetve Márkó.
- Ez nem is volt oltás - mondta mérgesen Félix.
Tovább mentünk. Az erdő tényleg közel volt, mert két utcányi sétálás után odaértünk.
- Hívjátok a társaitokat. Elizabeth a farkasodat hívd. - utasított Benjamin.
Összerezzentem mikor kimondta a nevem.
- Rendben - mondtam.
Megérintettem a medálom és kerestem a farkasom. Nincs melletten, de itt van a közelben. Érzem őt.
- Nem megy, de érzem, hogy a közelben van. - mondtam félve.
- Ez jó hír - mondta Beni.
- Mi abban a jó, hogy védtelen vagyok ? - förmedtem rá.
- Az, hogy a nagyid még él - válaszolta élesen.
Most már tényleg félek. Félek Gandartól, az erdőtől és Benitől.