45. rész

Beni megfordult és elindult az erdőbe, a többiek pedig szó nélkül követték. Nem tudtam mit tegyek. Féltem és nem akartam bemenni, nem akartam hátráltatni őket. Én nem értek semmihez.
- Liz gyere már - szólt rám Alexa.
Elindultam befelé. Az egész erdőt az éj leple borította. A fákon baglyak huhogtak. A szellő süvített és megrezgette a fák ágait. Jellemző egy kis sötétség és mindent félelmetesebbnek látok -gondoltam. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne.
- Álljatok meg - suttogta Beni.
Félelmem egyre csak fokozódott, de senki nem látta a kétségbeesést a szemembe. Senki nem hallotta vagy érezte reszketésemet. Nem tudtak velem foglalkozni, hisz most nem én voltam a legfontosabb.
- Egyenkén megyünk. Fokozatosan maradjatok le egymástól, de csak annyira amennyire még érzékelitek az előttetek lévőt. Ahol én megállok halkan odajöttök és várjátok a további utasítást. Elizabeth, te velem jössz lemaradás nélkül. - mondta halk, kifejezéstelen hangon. - Mindenki értette?
- Igen. - mondták egyszerre.
Mielőtt elindultunk volna figyelmeztetett a legfontosabb dologra, hogy ne csapjunk zajt. Kiemelte, hogy minnél halkabbra vegyem a lépteimet. Mi indultunk el elsőnek. Nem maradt szorosan mellettem, hisz ő írányított, neki kellett elől mennie és figyelnie minden egyes neszre.
Hirtelen hangokat hallottam, de nem azt a fajta lágy, kedves vagy épp nyugtató hangokat, hanem a durva, félelmetes és ijesztő fajtát.
- Állj - suttogta Beni, majd odahúzott egy fa tövéhez.
Egy tisztás előtt voltunk.
A tisztáson pedig előttem volt Gandar. A tisztáson legalább 30 katona sorakozott és volt egy ketrec is. A ketrecbe pedig..
- Nagyi - szaladt ki a számon.
- Ne félj. Kiszabadítjuk - húzott magához Beni.
Probáltam visszatartani a könnyeim, de nehezen ment. Nagyi mindenhol vérzett és márcsak neki volt dőlve a fa ketres oldalának. Ősz haja helyenkén pirossá lett, kék blúza pedig elszakadt. Egyik percben mintha ősszetalálkozott volna a tekintetünk, mintha értem aggódott volna mikor meglátott nem pedig magáért.
- Azthittem végre elárulod ki lesz a 12.dragomir. mindenki tudja, hogy az időd lejárt..Neked pedig fel kellett mutatnod egy utodót, hogy fent maradjon a családod neve - gúnyolodott - de mint tudjuk neked olyanod nincs - folytatta.
Könnyek folytak végig az arcomon. Aggódtam a mamámért és nagyon féltem.
- Van utódom - mondta mama halkan.
- Mit mondtál? - húzta fel a szemöldökét Gandar - Az lehetetlen. A fiadnak és az unokáidnak nincs meg rá a képessègük - kiabálta.
- Három unokám van - dobta oda a szavakat mama.
- Megfogsz halni, ahogy a 12 utód is - vicsorgott Gandar.
- Mama - kiáltottam el magam.
De senki nem hallott meg. Gandar pedig mamához küldte két katonáját, felnyitották mama ketrecét és....megölték.
Lefagytam, nem érzékeltem a külvilágot. A fejembe jelenetek pörögtek folyamatosan. Az első pillanat mikor kisbaba vagyok és mama a kezébe vesz. Amikor a négy éves voltam és mamánál karácsonyoztunk. Anyáék nem vették meg azt a Barbiet amit akartam, de mama igen.
Már attól boldog volt, hogy mikor megláttam az ajándékom odaszaladtam hozzá, megöleltem és megköszöntem, majd végig ugráltam a lakást a Barbie babával. Emlékszem amikor közösen mentünk síelni és eltörtem a lábam. Mama volt az egyetlen, aki minden percben mellettem volt és ezzel felhagyott a saját kikapcsolódásával.
- Vigyétek innen! Most! - parancsolta Beni - Azonnal el kell tűnnünk innen.
- Benjamin tudom, hogy itt vagytok. Érezlek titeket, de most már azt is tudom, hogy az ifjonc is veletek van. Átszállt belé az erő, már őt is érzem - mondta Gandar.
- Megbosszulom mama halálát - csúszott ki a számon.
- Benjamin is ezt mondta és még mindig élek - mondta élesen.