22.rész

Apa látta a reakciómat és egyből válaszolt.
- Rachel is aggódott miattad. Fontos vagy neki. Probálj meg egy kicsit megbarátkozni vele. Kérlek. Legalább az én kedvemért. Nem olyan rossz ember, mint gondolod. Nem az ő hibája, hogy anyáddal szétmentünk. Nálunk már egy ideje gondok voltak és nem volt erőnk megoldani. Rachel csak kèsőbb jött a képbe. - mondta apa.
- Ez nem mentség. Egy kapcsolat vagy házasság, ha megromlik megjavítani kell nem pedig eldobni. Ránk nem is gondoltatok? Velünk mi lesz? Nekünk , hogy fog esni? - kérdeztem.
- Liz ti mindig csak magatokkal foglalkoztatok. Észre se vettétek az elején, hogy nem járok haza. - válaszolta.
- De mi gyerekek vagyunk. Ti felelősséggel tartoztok értünk. - mondtam.
- Igen, de, hogy boldoggá tegyünk titeket nekünk is boldognak kell lennünk. Liz értsd meg. Ez volt a legjobb megoldás. - mondta szipogva.
- Persze.
Az út további részébe nem szóltunk egymáshoz. Mikor hazaértünk kiszálltam a kocsiból és az ajtó felé indultam.
Rachel kinyitotta az ajtót. Odaszaladt hozzám és átölelt.
- Liz annyira örülök, hogy nem esett bajod. - mondta.
- én is. Most felakarok menni a szobámba - mondtam.
- Persze. Hosszú napod volt. Pihenj le. - mondta.
Felsiettem a lépcsőn. Ledőltem az ágyra és csak azon gondolkodtam, amit apa mondott.. nem hiszem, hogy csak magammal törödnék. Ez nem igaz. Megfogtam a telefont és felhívtam Kristófot.
- szia törpe. Mi a baj?
- én csak magammal törődök? - kérdeztem köszönés nélkül.
- Tessék? - csodálkozott.
- válaszolj kérlek - mondtam.
- Régen igen, de már nem. - mondta
Köszönés nélkül kinyomtam a telefont és leejtettem a földre. Nem akartam elhinni. Egy olyan lány voltam, aki csak magával törődött , egy felszínes , sznob p*csa. Könnybe lábadt a szemem, nem bírtam ki sírás nélkül. Ez nem én lehetek. Nem igaz, ez nem lehet, hogy lehettem ilyen. Bekapcsoltam a telefonon a zenelejátszóm és csak Children zenéket hallgattam, nem tudtam mit tegyek. Órákon keresztül ezen gondolkodtam, hogy ronthattam el ennyire? Tanácstalan voltam. Nem tudtam mit gondoljak magamról. Olyan voltam , mint Vanessza. Ezt nem tudtam elviselni, de eszembe jutott, hogy hozzam helyre a hibáimat...
Nem tudom meddig voltunk így, de biztonsángban éreztem magam. Újra a kicsi Lizi voltam, aki az emlékeimben létezett. Nem tudtam hol siklottam ki, de most visszataláltam a régi önmagamhoz. Tökéletes vagy majdnem tökéletes az életem. Kell ennél több, de a Kristófos dolog még mindig nem hagy nyugodni. Apa engedett az ölelésből.
- menjünk enni. - mondta.
- rendben. -mosolyogtam.
- Lizu jól vagy? - kérdezte aggódva.
- persze. Jól vagyok apu. - válaszoltam.
Felálltam és apa jött utána. Az ebédlőasztalnál már ott volt Rachel. Mintha kicsit aggódott volna, legalábbis ezt olvastam ki a szeméből.
- jól vagyok. - nyugtattam meg.
Elmosolyodott, azt hiszem rájött, hogy fegyverszünet van és nem akarok több vitát. Remélem megtudunk békélni. Én mindent megteszek